Tavaszt akarunk

Zita állandóan csak menne. Reggel felkel, aztán majdnem az első szava az, hogy menjünk ki.Mikor kérdezem, hogy hová, akkor teljesen mindegy neki, csak sétáljunk. Pénteken Ózdon voltunk, unokatesómnál.Hazafelé gyalog akart mindenáron jönni, sétálni akart, kirándulni. Persze még szinte el sem indultunk, már bealudt,olyan fáradt volt.De azért menne. Szombaton Barcán voltun, Istvánom dolgozni, mi meg kutyázni meg barátnőzni. Hazafelé ki kellett Őket az apjával tennem a Sajónál, onnan gyalog jöttek haza, mert sétálni akar... komolyan mondom, hihetetlen a kiscsaj. Mondjuk aláírom, hogy énnekem is be van sózva a seggem, főleg, amikor ennyire szépen süt a nap. Már jó lesz, ha beköltözünk Barcikára, mert a falunkat ma délelőtt is egy óra alatt bejártuk. Persze csak azokat a helyeket, ami biztonságos meg barnamentes. Bevallom, nem sok van belőle... Szombaton elsírtam magam, mert felvetődött újra az ovi. Nem tudom, hogyan fogok megbirkózni vele... lövésem sincsen, hogyan fogom kibírni, hogy nem velem van egész nap, nem velem osztja meg elsőként az örömét, bánatát... valahogy nem vagyok még erre felkészülve.Még kellene idő.6 hónap...fél év...régen annyira soknak tűnt, most meg egy pillanat alatt elmúlik. Sosem foglalkoztatott az elmúlás, az öregedés. De valahogy egyre többet jut eszembe.30 éves leszek. Kimondani sok.Viszont agyilag szerintem még mindig nem vagyok ott:) Összevissza ez a bejegyzés most.Sok mindenről kellene írni, például hogy milyen jó volt Matyinál meg Milánnál, hogy Zita még mindig emlegeti.Hogy nem haladok itthon semmivel, mert csak ülök órákat Zita mellett, játszunk, tanulunk, ha meg alszik, akkor itt ülök a gép előtt. Valamiféle tavaszi punnyadás van rajtam...ma délelőtt 2 órán keresztül feküdtünk együtt összebújva, mesét nézve.Minden a feje tetején állt, de mégis, semmivel nem cserélném el...mert már nem sok van...hamarosan ovi:(