Ma...

..voltunk délelőtt a fogdokinál. Komolyan mondom, ha több foga lenne az emberemnek, én teljesen megőszülnék. Már tegnap este is csak azért lehetett elviselni, mert barátokat hívtam és eltereltük együtt a figyelmét. De ma délelőtt már minden baja volt. Fél kilenckor megkérdezte, hogy miért nem vagyok még elkészülve...holott 11-re volt időpontunk, és kocsival egy fél óra alatt ott vagyunk...tiszta stressz volt.Még nem volt tíz,amikor el kellett indulnunk. Nem sokkal tíz után már ott voltunk. Az út odafelé katasztrófa.Nem szól semmit, csak szorítja a kezem, és egyre jobban felstresszeli magát. Ott szerencsére nem kellett sokat várni, már mehetett is be. Beinjekciózták, kapott két injekciós tűvel, hat helyre. Aztán vártunk. Bár nem sokat,mert 10 perc után be is hívták. Még láttam rajta, hogy elsápad, mert azt hitte,hogy nincs elzsibbadva. Aztán csak azt hallottam,ahogy kalapálnak neki. Hosszú-hosszú másodperceken keresztül csak a véső hangját hallottam. Ekkor már nekem is hányingerem volt, rettegtem érte. Majd pár perc után kinn is volt. Kettőt húztak neki, jobb fent (ahol most jön Mancus utolsóelőttije, álmatlan éjszakákat okozva) Véres volt a szája széle, de ahhoz képest mosolygott. Azt mondta, semmit nem érzett.Sőt, a jó hír, nem is szakadt át a csonthártya, így a varrást is megúszta! Majd húsvét után kell menni. (pont a szülinapján...) Azt hiszem, senkinek nem kívánom, hogy lássa ennyire félni azt az embert,akit ennyire szeret. Komolyan mondom, minden további nélkül bevállalnám helyette. Csak ne lássam soha többet ennyire félni...
De legalább már látjuk a fényt az alagút végén.  Szerintem következő alkalommal kihúzza a maradék rosszat, aztán már csak tömés-pótlás lesz. Az már rutinból megy majd:)