Fóbia

Ma leküzdöttem egyik nagy fóbiámat. A tűiszonyomat. Hosszú évekig, nevezetesen 28 évig a tű látványától is elájultam. Tőlem vért venni, injekciót adni csakis fekve, elfordulva,magamban mesélve vagy dúdolva lehetett. Aztán amikor terhes lettem, valahogy kezdtem elviselni. Mert tudtam, hogy minden szúrás csakis azért van, hogy egy egészséges, életerős gyermekem legyen. Persze még ekkor sem tudtam oda nézni, sőt, ha lehetett,akkor István is elkísért. De egyszer volt, hogy teljesen egyedül mentem, kocsival. Nagyon büszke voltam magamra.
Aztán jött egy kislány. Nagyon beteg, csontrákos. Kemoterápiára jár, sokat kap vért. Olvasom a blogjukat, tanulok tőlük erőt, koncentrációt, hitet. Tudom, hiszem, hogy legyőzi majd, hogy csak tanul majd a betegségéből.Pár hete együtt mentünk el Istvánommal vért adni, de én sajnos akkor nem adhattam, lévén nehéz napokat éltem. Aztán ma az önkormányzaton szembejött velem egy plakát. Beleszaladtam. Ma van, ott barcikán, véradás. Bementem. Egyedül. Kibírtam. A hölgy,amikor meghallotta a kislány nevét, aki miatt én mentem, azt mondta, hogy sokan adtak már neki. Ennyi szeretettől biztosan meg fog majd gyógyulni. Nagyon nagyon remélem.
Menjetek, adjatok ti is. Mert segít!