Teljesen hülye vagyok...

Komolyan mondom, mire a gyerekem betölti a kettőt,addigra idegösszeomlást fogok kapni.Magamtól. Na jó, sok minden közrejátszik benne, de a lényeg az, hogy ha nem lennék ennyire konok, makacs hülye,akkor sokkal szebb lenne az életem. Merthogy. Még hónapokkal ezelőtt eldöntöttük, hogy csemeténknek mi okozhatná a legnagyobb ajándékot.Istvánom is úgy gondolta,hogy igazam van,úgyhogy idén nem vesszük,hanem készítjük neki a meglepit.Egy galériás-kisajtó-ablakos-csúszdás kis házikót.Bújtuk a netet ötletek után, aztán elterveztük a sajátunkat. Ugyi az úgy volt,hogy ebben a hónapban már nem dolgozik az apja.Akkor vígan lesz majd 2 hetünk elkészíteni.De úgy döntött,hogy még ebben a hónapban marad,ledolgozza a szabiját,amit meg ki is fizetnek neki, így több pénzt hoz majd haza. Ok, ebbe is beleegyeztem,azzal a feltétellel, hogy a házikót megcsináljuk. Hát persze. Már egy hónapja nyaggatom,hogy vegyük meg az anyagot hozzá. Majd.Mindig csak majd. Persze megértem,hogy meló, meg hogy most vettünk egy kicsivel nagyobb házikót is, meg hogy hétvégenként ott vagyunk és gürcölünk. De amikor szombat reggel azt mondta István, hogy majd karácsonyra csinálja meg,akkor elbőgtem magam.Mert én már annyira elterveztem,beleéltem magam.Hogy mennyire fog majd örülni, meg hogy jönnek majd a család a gyerekekkel Zitát ünnepelni, és hogy ők is milyen jót játszanak majd rajta...Tudom,hogy van bőven elég melója,meg hogy hétvégén sem állt meg egy pillanatra sem.De nekem akkor is annyira szarul esett... Na mindegy.