Megérzés

Csütörtöktől vasárnapig dolgoztunk a házunkon. Nem egyszer úgy indultunk el,hogy Zizzencs még aludt. Este hétnél hamarabb egyik nap sem értünk haza. Mérges voltam magamra, mert tudom, hogy már csak nagyon kevés az együtt töltött napjaink száma. De kellett csinálni, nincs mese. Ilyenkor nagyon sajnáltam, hogy már csak egy autónk van.Mikor több volt, akkor nem okozott gondot napközben is hazaszaladni, István akkor sem maradt autó nélkül. Na mindegy.
Vasárnap délután már alig vártam, hogy hazaérjünk. Hiányzott nagyon a kis csitri. Ekkor csörgött a telefon, hétfőn vinnem kellett Csabit újra Miskolcra a kórházba. Nem akartam elvállalni, Zitával akartam lenni, de nem tudta volna más bevinni, én meg nem tudok nemet mondani. Minden esetre eltökéltem, hogy Zitát is viszem. Amíg a vizsgálatokra várunk, addig mi játszóterezünk, parkozunk, vásárolunk.
Igazi csajos napot tartottunk mi ketten. Reggel 8-ra már benn voltunk. A Szinva-teraszon megkávéztunk (vagyis csak én, Zita gyümölcskoktélt ivott),és elterveztük, hogy mit csináljunk. Még mindig elámulok azon, hogy milyen jól el tudunk beszélgetni, hogy mennyire okos és intelligens. Például mikor a felszolgáló nénitől kértem a kávét, és Zitától megkérdeztem,mit inna, akkor ezt mondta: MIVEL ÉN NEM SZERETEM A KÁVÉT, INKÁBB VALAMI GYÜMÖLCSLEVET KÉREK. MILYEN VAN? A pincérnő is tátott szájjal hallgatta cserfeskét, amíg teljesen egyedül kiválasztotta az innivalóját.
Aztán felugrottunk a könyvelőmhöz, addig Mancuska rajzolgatott a magával hozott jegyzetfüzetébe. Utána pedig a Népkertben kötöttünk ki. Láttunk, és videóra vettünk egy mókust, aki éppen egy makkot gyömöszölt a szájában, és egészen közelről engedte csodálni magát. Aztán egy bunkó kutyás ürge sikeresen felzavarta a fára. Van két játszótér is, mindkettőt kipróbáltuk. A régi fajátszótéren hintáztunk meg csúszdáztunk, aztán megkerestük az új építésű modern játszóteret. Van pici játszóhát tűzhellyel, ahol isteni karalábés zöldborsót főzött nekem Zita:) Itt már többen voltak, kicsit félénk is volt a kisasszony, inkább egyedül játszott,vagy velem. Én pedig csak néztem, és magamban borongtam, hogy egy-két héten belül már nem nekem főzőcskézik majd. Kifáradva, jókedvűen és nyakig koszosan hamburgereztünk egyet, majd felvettük a kórházjárókat egy óra körül. Mancus addigra annyira elpilledt, hogy bejelentette a kocsiban, hogy Ő szundikálni fog.És tényleg, kettő másodperc múlva már olyan mélyen aludt, hogy hazaérve simán berakhattam az ágyába.
Ma pedig az oviba néztünk el délelőtt. Megismerkedtünk az óvónénikkel. Az egyik egy 28 év körüli vékony, halk hangú néni, Andi. A másik egy teltebb, idősebb, Ő pedig Mártika néni. Ő vidám, mosolygós, nagyon szimpatikus asszonyka. A dadusunk pedig Zita keresztapjának a rokona, Margó néni. Őt már régebbről ismerjük, aranyos nagyon. Szimpatikusak voltak nekem, leguggolva beszéltek Zitával, elvitték jelet választani. Pillangó lett. Aztán mondták, hogy ma délutánra tervezték hozzánk a családlátogatást. Elmondtam, hogy nem lakunk még ott,így azt elnapoltuk. Kitöltöttem az étkezéses papírt, kaptam egy másikat a hozandó dolgokról is. Majd jött a jeges zuhany: holnap reggel kilencre várnak minket, kezdődik a beszoktatás! Mit mondjak, bepánikoltam. Zita örült nagyon, Ő már ott akart maradni játszani, de én azt hittem, több időnk van még.Tévedtem. Talán jobb is így. Úgyhogy holnap kilenctől tizenegyig megyünk, mindketten ovisok leszünk:)