Ma összebújva, egymást ölelve néztünk mesét. És el sem tudom képzelni, hogy egy hónap múlva ez már nem így lesz. Tudom, hogy ez a dolgok rendje. Én is megbarátkozom majd vele. De most még jól esik nyavalyogni, félni. Ez még az én időm. Még egy hónapig az én icipici kislányom lesz. Én adok puszit a bibijére, amit nekem mutat meg először. Én szárítom fel a könnyeit, és én nevetek vele először egy jól sikerült poénján. Én vagyok vele reggeltől- estig. A déli alvásához én rimánkodom ágyba, nekem csicsergi el ébredés után az álmait. Én adok neki kakaót, én vágom fel hat darabra az almáját. Nekem hozza a könyvet olvasni, én szorulok be vele a kis házikójába játszani. Én ugrálok vele kifulladásig a trambulinon, és én rohanok utána égnek meredő hajjal, amikor a dombról bringázik le. Igaz, én kapok idegsokkot a hisztijétől és a vég nélküli nyávogásától is. Bevallom, olyankor alig várom már, hogy ovis legyen. De ez olyan kevésszer van! (Majd juttassátok eszembe a következő hisztikor is)
Félek, és várom is. Nem tudom, hogyan lesz. Ismeretlen vidékre tévedtünk. Nem tudom, mit kell venni neki, mit kell vinni, milyen ruhát és cipőt adjak rá bentre. Fogják tudni az oviban, hogy a gyermekem csak 6 darabban fogyasztja az almát? Hogy nem kell meghámozni neki? Hogy nagyvécézéskor fogni kell a kezét, mert szenvedni szokott? Hogy elalváskor jóéjt puszit kell adni neki? Hogy a takarót keresztben kell rárakni, mert hosszában rögtön lerúgja? Hogy ha valamit nem tud, akkor csak dicsérni és biztatni kell, és akkor szárnyakra kap? Hogy Ő az én egyetlen drága kincsem, és nagyon-nagyon kell rá vigyázni??????
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése