Ősz hajszálak

Tudom, az idő múlásával is szaporodhatnak, de a genetika is közrejátszhat benne. Nálunk most a sok véletlen és a stressz miatt tuti, hogy a festék alatt már ősz vagyok. Csak két példát említenék az elmúlt hétről és máról.
A garázsajtónk fémből készült, a nagy része közepén pedig ablak van. Pár hónapja amikor álltam volna ki kocsival és nyitottam az ajtót, a lefelé nyíló ablak kicsapódott. Szerencsém volt, kis méretemnél fogva csak a halál szele súrolta a fejemet. Baromira megijedtem, mert az ablak baromira nehéz, ha annak az éle fejbe talál, akkor nem írnék már nektek. De szerencsém volt, csak az ajtó belső burkolatát törte be a kilincs. Szóltam ekkor Istvánnak, hogy majd csináljanak vele valamit, mert életveszélyes. Megígérte, hogy megcsinálja. Aztán pár napja, amikor épp az akváriummal foglalkoztam, egy dörrenést majd egy kiáltást hallottam kintről. Kirohantam. Megláttam Istvánt, ahogy a garázsajtóban fekszik a földön. Hirtelen azt sem tudtam, hogy telefonért rohanjak be, vagy hozzá. Odarohantam hozzá, fogta a fejét, élt. De moccanni sem tudott,annyira fájt neki. Eltelt pár perc, amíg be tudtam támogatni a nappaliba. Szerencséje volt, bazi nagy. Sem a kilincs, sem az ablak éle nem érte, hanem a kettő között az ablak kerete vágódott a fejének. Nem repedt ki, de egy férfiököl nagyságú púp lett a fején. Jegeltük, percenként néztem a pupilláját, a szemeit. Istennek hála, egy púppal ép pár órás fájdalommal megúszta. De senkinek nem kívánom hogy átélje azt az érzést, amikor a párját a földön fekve találja. Iszonyatos.
Aztán a ma reggel. Istvánom vécén, én kávézgatok, Mancus fekszik a tévé előtt a földön és Dórát néz. Én még alig látok ki a fejemből, csak lesek magam elé. Egyszer csak Manci fuldokolni kezd. Fekszik a hátán, öklendezik és nem kap levegőt. Odarohanok, a hasára fordítom. Látom, hogy a kezében egy pénzérme van. Gyorsan kapcsolok, úgyhogy fejjel lefelé fordítom a gyerekemet, István pedig a hátát ütögeti. Kiesik a szájából egy újabb pénzdarab. Ezután már felsír, csillapíthatatlanul zokog, nagyon megijedt. Én azt sem tudom, hogy örüljek, vagy kegyetlenül lecsesszem. Soha nem vett a szájába semmit, amit nem lehetett. Születése óta soha!!! Majd három évesen kezd el elmenni az esze... Borzalmas volt. Szerencsénkre megláttam a kezében a pénzt, így tudtam, hogy az lehet a ludas. De ha nem tudom, ha nem látom, hanem csak várom, hogy kiköhögje magát... komolyan belegondolni sem merek. Istvánom is csak nézett meg ölelt minket, félig felrángatott gatyában. Nem tudta, hogy megszólaljon-e, hogy ekkor kezdjük el elmagyarázni Zitának a dolgokat?Mikor eddig tudta? Úgyhogy percekig csak öleltük egymást, próbáltuk Mancust megnyugtatni. Kérdeztem, hogy volt-e még nála, de azt mondta, csak kettő volt. (Elhittem neki, tizenötig bármit megszámol) Én pedig két véglet között ingadoztam. Legszívesebben lekevertem volna egy baromi pofont a kisasszonynak, hogy rájöjjön, mekkora állatságot művelt. De a másik végletet választottam, és csak öleltem őket. Ekkor jutottam el arra, hogy ezt a két történetet lejegyezzem. Mert addig nem akartam. Nem akartam újra felidézni. Szerencsénk volt. Szeretnek minket odafenn...