Emlék...

Van az úgy, hogy úgy tekintesz barátnak valakit, hogy nem is ismered személyesen. Nem találkoztatok még sosem, nem egy a baráti körötök, nem vagytok egykorúak, sőt, csak üzleti kapcsolatnak indult az egész. Így voltam én Margitkámmal. A munkahelyemnek a konkurens cégénél dolgozott, ügyfélfogadóként. Tehát jórészt ellenségek voltunk. De muszájból csak beszélnünk kellett néha-néha telefonon. Aztán egy hűvös reggelen ismét csörgött a telefonom. Valaki felsírt benne. Nagy nehezen kiderült, hogy Margitka az, csak éppen félretárcsázott. Nagy nehezen kiszedtem belőle, mi is bántja. Sok volt a vállán, a fiát le akarták csukni, nehezen bírta a stresszt. A félretárcsázásból másfél órás traccsparti lett. Ezután már nem csak a munka miatt beszélgettünk, de szinte barátok lettünk a nagyanyám korabeli asszonnyal. Jókedélyű, fanyar humorral rendelkező, rekedt hangját ezer körül is felismertem bármikor. Ő tudta meg legelőször a munkahelyemről, hogy Ficánkát hordom a hasamban. Ezt egy telefon alatt a hangszínemből kitalálta. Sokszor megbeszéltük, hogy találkozunk, egyszer útnak is indult a munkatársával, de karamboloztak. Így újra lefújtuk a randit. 2 hónapja beszéltem vele, öröm ujjongva hívott, hogy végre nyugdíjba ment. Azóta nem  beszéltünk. Nem tudott beszélni. Ma pedig már más barátokat keres odafenn, az angyalok között. Mert biztos vagyok benne, hogy Ő visszatért az angyalok közé. Pénteken veszünk tőle végső búcsút. Én csak itthon, egy pohárka borral, ahogy mindig is találkozni akartunk. Csak Ő fog hiányozni innen....hiányozni fogsz, Margitkám!