38.

38 hónapja, azon a csütörtöki napon, szürke volt az ég, hideg szél fújt. Az elmondások szerint, ugyanis nekem nem ezek maradtak meg. Nem emlékszem,milyen idő volt, pedig amíg Istvánom megebédelt (helyettem), addig én az ablakban szellőztem, és az járt a fejemben, hogy nem tudnék megszökni, mert nem férek ki rajta. Azon a napon semmi más nem érdekelt már, csak hogy túl legyek rajta. Hogy legyen vége a vég nélküli fájdalomnak, hogy ne fájjon soha többé. Nem érdekelt akkor már, hogy nemsokára láthatom a lányom, hogy általa végre egy család lehetünk. Csak azt vártam, hogy dél legyen.(akkorra ígérte a doki a lányomat). Szenvedtem, fájt látnom Istvánomat, hogy szenved azért, mert nem segíthet nekem.Pedig azzal, hogy ott volt, rengeteget segített. Az életemet mentette meg vele.

Aztán elmúlt a dél, az egy óra. A fájdalmak egybeértek, már nem egy könnyebb-egy nehezebb fájdalom volt, hanem nehéz és még  nehezebb. Aztán kettőkor, amikor már alig bírtam visszavánszorogni az ágyra, akkor gázt kaptam. Fájt akkor is, de mintha nem nekem fájna. Mintha valahonnan kívülről láttam volna magam, minket. István az ágyam szélére dőlt, pihent, fogtuk egymás kezét. Én pedig imádkoztam. Hogy megérkezzen Zita, hogy ne legyen semmi baja, hogy soha többé ne fájjon ennyire. És aztán már nem fájt. Elvették a gázt, nyomtunk vég nélkül, de akkor már nem fájt. Csak Istvánt hallottam. Csak az Ő hangját, az Ő kezét éreztem. Ahogy mondja,annyi érzéssel a hangjában: Már látom a fejét, a haját!!!

Aztán meglett. Sok minden kiesett nekem, legalább 10 perc. Nem tudtam, hogy annyi időre nem voltam magamnál. Csak végre rám rakták, és néztük, és emlékszem István könnyes szemére... és akkor is az járt az eszembe, hogy végre, nem fáj, végre együtt vagyunk...

Soha nem éreztem akkora fájdalmat. De akkora boldogságot sem. Pedig minden nap eszembe jut, hogy milyen jó is, hogy itt van velem, hogy szerethetem, ölelhetem,nézhetem. Máig megdobban a szívem, amikor este István hazaérkezik, és Zita APUKÁM felkiáltással a nyakába ugrik. Amikor aztán odahúznak, hogy együtt ölelkezzünk, hárman.

Most is nagyon boldog vagyok, csak már másképpen. És már régen rájöttem valamire. Hogy bármikor bevállalnám újra azt a fájdalmat Őértük. Mert Őértük megéri.

Ma reggel, mikor bemondták a tévében, hogy vigyázzunk magunkra, mert péntek 13-a van. Akkor István magához húzott, és szavak nélkül is tudtam, hogy nem a szerencsétlen napra gondol,hanem a Mi tizenharmadikánkra. Mert nekünk ez nagyon szerencsés szám. Mert 13-án, 13 óra fájdalom után megszületett a 13 betűs csodánk... Ma harmincnyolc hónapja... annyira furcsa...már ekkora....olyan nagylány már!!!

Származási hely: 2012. január 13.