38
hónapja, azon a csütörtöki napon, szürke volt az ég, hideg szél fújt.
Az elmondások szerint, ugyanis nekem nem ezek maradtak meg. Nem
emlékszem,milyen idő volt, pedig amíg Istvánom megebédelt (helyettem),
addig én az ablakban szellőztem, és az járt a fejemben, hogy nem tudnék
megszökni, mert nem férek ki rajta. Azon a napon semmi más nem érdekelt
már, csak hogy túl legyek rajta. Hogy legyen vége a vég nélküli
fájdalomnak, hogy ne fájjon soha többé. Nem érdekelt akkor már, hogy
nemsokára láthatom a lányom, hogy általa végre egy család lehetünk. Csak
azt vártam, hogy dél legyen.(akkorra ígérte a doki a lányomat).
Szenvedtem, fájt látnom Istvánomat, hogy szenved azért, mert nem
segíthet nekem.Pedig azzal, hogy ott volt, rengeteget segített. Az
életemet mentette meg vele.
Aztán
elmúlt a dél, az egy óra. A fájdalmak egybeértek, már nem egy
könnyebb-egy nehezebb fájdalom volt, hanem nehéz és még nehezebb. Aztán
kettőkor, amikor már alig bírtam visszavánszorogni az ágyra, akkor gázt
kaptam. Fájt akkor is, de mintha nem nekem fájna. Mintha valahonnan
kívülről láttam volna magam, minket. István az ágyam szélére dőlt,
pihent, fogtuk egymás kezét. Én pedig imádkoztam. Hogy megérkezzen Zita,
hogy ne legyen semmi baja, hogy soha többé ne fájjon ennyire. És aztán
már nem fájt. Elvették a gázt, nyomtunk vég nélkül, de akkor már nem
fájt. Csak Istvánt hallottam. Csak az Ő hangját, az Ő kezét éreztem.
Ahogy mondja,annyi érzéssel a hangjában: Már látom a fejét, a haját!!!
Aztán
meglett. Sok minden kiesett nekem, legalább 10 perc. Nem tudtam, hogy
annyi időre nem voltam magamnál. Csak végre rám rakták, és néztük, és
emlékszem István könnyes szemére... és akkor is az járt az eszembe, hogy
végre, nem fáj, végre együtt vagyunk...
Soha
nem éreztem akkora fájdalmat. De akkora boldogságot sem. Pedig minden
nap eszembe jut, hogy milyen jó is, hogy itt van velem, hogy
szerethetem, ölelhetem,nézhetem. Máig megdobban a szívem, amikor este
István hazaérkezik, és Zita APUKÁM felkiáltással a nyakába ugrik. Amikor
aztán odahúznak, hogy együtt ölelkezzünk, hárman.
Most
is nagyon boldog vagyok, csak már másképpen. És már régen rájöttem
valamire. Hogy bármikor bevállalnám újra azt a fájdalmat Őértük. Mert
Őértük megéri.
Ma
reggel, mikor bemondták a tévében, hogy vigyázzunk magunkra, mert
péntek 13-a van. Akkor István magához húzott, és szavak nélkül is
tudtam, hogy nem a szerencsétlen napra gondol,hanem a Mi
tizenharmadikánkra. Mert nekünk ez nagyon szerencsés szám. Mert 13-án,
13 óra fájdalom után megszületett a 13 betűs csodánk... Ma harmincnyolc
hónapja... annyira furcsa...már ekkora....olyan nagylány már!!!
Származási hely: 2012. január 13. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése