Lassacskán

Eljött az idő, amikor (végre!!!) nem itthon töltöm a napom nagy részét. (Lesztek szívesek majd ezt visszaolvasni nekem, amikor azt mondom, hogy otthon akarok lenni!!! )
Készül a projekt, kétféle is, az egyik a melóval kapcsolatos pályázat írás, a másik pedig a házzal.
Nem titok, szeretnénk végre ősszel beköltözni. Nagyon-nagyon szeretnénk. Ehhez kell egy pályázat, hátha sikerül jeligére, aztán pedig újra a hajrázás. Sajnos ezzel kapcsolatos, hogy az idei repcsis-hosszú nyaralásunkat sztornóztuk...Nagyon fáj a szívem, mert Istvánomra nagyon-nagyon ráfért volna, aztán persze Zümi miatt, aki szintén nagyon szerette volna. De ha a pénzre gondolunk, amit kiadnánk érte...hát abból kész lenne a konyhabútorom.Úgyhogy nem megyünk sehova, csak valahova egy hosszú hétvégére, nem túl messze.
Furcsa dolog ez amúgy, mert ahogy egyre közelebb kerülök a dolgozó nő státuszhoz, úgy lesz egyre nehezebb Zümitől elválni. Ma reggel az oviban már kétszer jött ki a csoportból, és nem sírt, de nagyon ölelt...Remélem, nem lesz vele gond...

Nem ígérem...

Nem ígérem nektek, hogy az új évben minden meg fog  változni. Nem ígérem, hogy rendszeresen író blogleány leszek. Nem ígérek semmit. Amit meg is fogadtam, azt sem árulom el. Csak annyit, hogy eddig sikerült betartanom, és oltári büszke vagyok magamra :)
Gyorsan eltelt az utolsó két hónap, eltelt Mancuskám születésnapja, volt sok szép tortája, ajándéka, boldog mosolya és öleléssel teli karja. Bár nem teljesen úgy telt , ahogy Ő akarta, nem lett lufis-gyerekzsivalyos-ugrálóváras születésnapja, de így is nagyon boldog volt :)
Aztán itt lett a december, rengeteg és még annál több munkával, apóst orvostól-orvosig cibáltuk, de végre csak évente kell vele visszajárnunk.
Aztán lett plafonig (és annál is magasabb..) érő karácsonyfánk, meg lett a sokat keresett babaház a csibének, és még a két ünnep között megejtettük Mancika legelső önálló vásárlását a saját összegyűjtött zsebpénzéből. Nem akart toronyórát lánccal, semmi egyéb extravagáns ajándékot, hanem a legelső kinézett plüsspóni jött haza, két példányban. Nagyon büszke vagyok rá, hogy nem vásárolt össze mindenféle marhaságot, hanem következetesen ragaszkodott a saját elgondolásához.
Ja, kimaradt az életéből az ovis karácsonyozás, sikeresen lebetegedett, és itthon marasztaltam gyógyulni. Úgyhogy a téli szünete neki 3 hetes lett, amit cseppet sem sajnált. Ma sem volt nagy kedve az ovihoz, de persze alig hogy megérkeztünk, már ment is bandázni a csajokkal. Külön ki kellett hívnom egy puszit kuncsorogni tőle :)

Az üzletnyitás napja pedig március 1. Ha mindenki így akarja majd odafenn :)

Szülinapi készülődés...

Mit csinál az ember a gyermeke szülinapja előtt? Na mit? Hát készülődik. Ovis köszöntés, gyerekbuli (ez most az oviban lesz, egyben), itthoni családi köszöntés, no meg a barátokkal...Azért ez lássuk be, még alacsony költségvetéssel is sok idő...Na most mit csinál a nemnormális szülő a szülinap előtt 6 nappal? Na mit? Berendel 150 m2 szigetelést, és szigetelni fog :) Azt hiszem, nem vagyunk teljesen normálisak...(Bár profi módon tudok végre szigetelni, meg ragasztgatni )

(Bár jobban belegondolva, emlékezetes lesz ez is. 2010-ben a szülinapja előtt vettünk egy házat. 2011-ben pont cserepet vettünk a nagy házra. 2012-ben az üzletet csináltuk...Mindig van valami :)

Kincs

Annyira ambivalens érzések kavarognak bennem. Hamarosan, 8 nap múlva van egy 5 éves nagylányom. Hihetetlen még kimondani is. Egy olyan nagylány, akivel bárhová elmehetsz (születésétől nagy csavargó a lelkem), bármit megvitathatsz, sőt, nagyszerűen lehet vele vitatkozni és veszekedni is. Külsőleg keverék gyerek, apukám gyönyörű barna szemeit örökölte, amibe ha belenézel, elvesztél. Ha vidám, huncut, akkor kivilágosodik, bár szinte alig látod, mert még a szeme sem áll jól, teljesen picire összeszűkül. Ha haragos, mérges, akkor majdnem fekete, a pupillája teljesen felfal és vádaskodik. Ha sír, öklömnyi krokodilkönnyeket ereget, amik a hosszú szempilláin billegnek, ezáltal teljesen meglágyítja a néző szívét :) Úgyhogy igazmondó szempárt visel, tudom, mikor hazudik, ha belenézel, mindent elmond. Ősrégi, öreg gyerek tudás van benne, sőt, néha az egész gyermek  olyan, mintha már járt volna itt...
Egyszer azt mondta nekem, hogy amikor én még nem voltam anya, csak akartam őt, Ő már akkor is kinézett engem, tudta, hogy Ő fog hozzám lejönni. Valaki Őt küldte hozzám. Nem tudom. De az biztos, hogy valakinek nagyon kellett engem ismernie, hogy pont Őt küldje le hozzám.Mert a makacsságomat, a mindent tudni akarásomat, a hisztis természetemet meg kellett valakinek törnie. És az a Valaki tudta, hogy én csak a gyermekemnek fogom tudni ezt megtenni.
Pokoli nehéz éven vagyunk túl ketten. A hisztik, vitatkozások,veszekedések évén. Borzalmas, amikor két azonos természet és azonos akarat akaszkodik össze, napjában többször is. Pokoli volt. Még most sem mindig könnyebb, de miután én is fejet hajtottam Isten akarata előtt, talán könnyebb lett. Kellett, hogy felvilágosuljak,hogy elfogadjam azt, hogy nem mindig nekem van igazam, hogy nem mindig úgy a jó, ahogy én akarom. De ugyanezt sajnos el is kellett fogadtatnom a csemetével, meg kellett értenie, értenünk, hogy néha engednünk kell, még akkor is, ha borzasztóan nehéz. Volt rengeteg álmatlan éjszakám, volt sok átsírt óra, volt, amikor azt gondoltam, feladom. Hogy nem vagyok képes arra, hogy gyereket neveljek, hogy megtanítsam neki az életet. Holott csak el kellett volna fogadnom az Ő ezredéves bölcsességét...
               Drága Kincsem!             Rengeteget tanultam tőled. Megtanultam fejet hajtani, igazat adni, örülni más örömének, elfogadni azt, ha valaki másképpen gondolja a világot vagy az életet. Most már tudom, milyen érzés csupasz lábbal táncolni az esőben, tudom, milyen az, ha éjhosszat a sötétben hallgatom más lélegzetvételét. Tudok igazából rettegni, másért. Érted és apukádért. Mert Te vagy az, akitől mindent megkaptam, amire csak valaha vágyhattam. Voltam a pokolban, és voltam a mennyben. Sírtam már az örömtől, és zokogtam könnytelenül befelé. Mindenemet Tőled kaptam. Azt kívánom neked, hogy majd emlékezz erre, amikor majd a gyermeked szemébe nézel. Mikor majd haragosan bámul rád, az összes pár kilójával kiáll a maga igazáért. Majd emlékezz rá, hogy neki meg kell hajolnod. Mert te hívtad Őt ide, erre a földre. Te adtál neki életet, Te tanulsz majd Tőle. Majd emlékezz rá, és akkor talán majd megértesz engem is. Hogy nagyon nehéz néha anyának lenni. De tudd, hogy a világon ez volt a legjobb dolog, amit csak tettem.  Nem tudom neked elmondani, mennyire szeretlek Téged! Hogy hálásak vagyunk apával,amiért  miinket választottál, hogy egy család lehettünk általad. Hogy itt vagy nekünk, szeretsz minket, elfogadsz minket a hibáinkkal, gyarlóságainkkal. Nagyon szeretünk Téged!
Ha pedig anya nem ér ide egy héten belül, akkor pedig nagyon boldog születésnapot kívánunk neked, Tündér Zitám!!!

Fáradt...

3 éve vettük meg a házat. És pontosan 3 éve vagyunk közjegyző által bejegyzett élettársak is :) Na jó, ez csak egy kis mellékszál volt.
A fáradtság oka pedig természetesen a ház. Rengeteget dolgozunk rajta, jobban mondva az üzlet-garázson.Hamarosan elkészülünk. Hamarosan újra dolgozó nő leszek, 5 év után. Teljesül egy újabb álom...
Szinte hihetetlen elgondolni. Mert mindenki csak azt látja, hogy házat vettek, megcsinálják,hú de jó. De a vég nélküli lemondásokra, a késő éjjelbe nyúló melóba abba senki sem gondol bele.Amikor majd leszakad a hátam, mert nincs segítségünk, és én vagyok a segédmunkás...Tudok már betont keverni, fát ültetni, térkövezni, szögelni, kalapálni, glettelni, festeni... Ha a szalon nem jön be, más munkát is tudok már vállalni :D
Éjjel nappal csak a ház, csak a munka. István hihetetlen sokat hajt, sokkal többet, mint kellene. De értem hajt, azért, hogy végre dolgozhassak. És ha nekem beindult, akkor végre neki is pihi lesz. Mert akkor én fogom végre levenni a terhet a hátáról, én fogok dolgozni végre helyette. Annyira megérdemelné már...


És segítséget is szeretnék kérni tőletek. Mi legyen szerintetek az üzlet neve? Nektek mi tetszene jobban?Vagy esetleg van valami szuper ötletetek? Mert akkor szeretettel várom :)
Az én verzióim:
Szépségkuckó
Zita kuckója
Zita szépségszalon

Martin

Van egy kisfiú az oviban, Zita csoporttársa. Rengeteget hallunk róla, nem csak a lányunktól, hanem a többi gyerektől is. Martin valahogy mindenki kedvence, a fő-fő hadvezér :) Zita barátnője,Luca menthetetlenül szerelmes belé.És ahol Luca ott van (általában Martin sarkában), ott ott van az én lányom is. És itt most el kell hogy mondjam, mindenféle elfogultság nélkül, hogy az én kislányom az egyik legszebb a csoportban. A nagy barna szemeivel, a kedvességével és azzal, hogy villámhárítóként üzemel, szeretik a fiúk. Tavaly, Ő volt az,aki lehiggasztotta a legrosszabb gyereket pusztán azzal,hogy leállt vele autózni. Hallom a többi szülőtől is, illetve látom is, hogy Zita nagy kedvenc a csoportban. Így alakult ki az is, hogy sajnos Luca szerelme süket fülekre talált. Viszont azáltal, hogy ez a trió együtt van, én is sokat hallok Martinról. Aztán az évek elteltével egyre többet.(2 év...hihetetlen...)Majd most már szinte csak róla hallok, itthon is.
A kisfiút mondjuk nem is lehet nem szeretni, csoda aranyos, ráadásul fekete hajhoz gyönyörű kék szemmel...na nem csodálom a csajok rajongását. Aztán ma rádöbbentem valamire.
Délelőtt mentünk ki a temetőbe, ahol összefutottunk a kisfiúval,valamit a nagyszüleivel.( a kissrác barcikai, viszont az anyukája idevalósi volt,így most itt nyaralnak)A nővére kiabált Zitának, hogy nézd csak, ismerős!!! A két gyerek iszonyat zavarban volt, nem néztek egymásra, sőt, még egymás közelébe sem mentek! Köszöntük, aztán ültem én is be a kocsiba, ahol a hátsó ülés rejtekéből Mancika sunnyogott, és adta az utasításokat. Anya, szállj ki, kérdezd meg, hogy eljön-e majd játszani hozzánk.Megkérdeztem, Martin rám sem nézett, csak buzgón bólogatott. Összeismerkedtem a nagyszülőkkel,telefonszámot cseréltünk,és abban egyeztünk meg,hogy majd hívom Őket. A nagyi is csak lesett, hogy mi van Martinnal, soha senkivel nem viselkedett még így, aztán leesett neki is a tantusz :) Úgyhogy megegyeztünk, majd találkozunk még.
Zita pedig végig a hazafelé úton arról kérdezett,hogy tényleg eljön-e hozzánk, hogy mit is mondott Martin pontosan, hogyan is mondta...Tudjátok, az egyik szemem sír,a másik meg nevet...Örülök, hogy szerelmes, mert hát az ovi ezzel is jár, emlékszem...annak is örülök, hogy megbeszéli velem (még) a dolgokat, hogy kérdezget, hogy cinkosok lettünk...viszont nagyon félek attól, hogy megbántják, hogy fájni fog a szíve...főleg, hogy még olyan picike...az én picike babám...

Pszt! Csak meg ne hallja!

Csak halkan elsuttogom ide nektek: ALSZUNK ÉJSZAKA!!!! Sőt, napközben is ! Durván négy és fél év, kisebb-nagyobb beetetések árán, de megérhettem ezt is: aludhatok éjszaka! Komolyan mondom, örömmámorban úsztam, amikor először rádöbbentem, hogy basszus, nem keltem fel pár napja! Igen,kicsit lassú a felfogásom, fáradt voltam, így nem esett le először.No meg nem egyszer fordult elő az is, hogy nem emlékeztem rá reggel, csak a sarj mondta el, hogy voltam nála...Úgyhogy megállapítottam a tényt, nem kell több gyerek jelen állás szerint! (Na jó, ezt majd később,ha már nagyon kialudtam magam,majd újratárgyaljuk)
Azóta kipihent vagyok, nyugodtabb is, na meg a reggeli örömpillanatokat is az apjukkal hamarabb felfogom :) Ő vette észre, hogy hamarabb viszonozom a reggeli ébresztő simiket, mint anno :)  Hiába, az ember ennek is nagyon tud örülni! Annak meg még jobban, hogy túléltük mindannyian :) Hiába, nem könnyű kialvatlanul az élet!