38.

38 hónapja, azon a csütörtöki napon, szürke volt az ég, hideg szél fújt. Az elmondások szerint, ugyanis nekem nem ezek maradtak meg. Nem emlékszem,milyen idő volt, pedig amíg Istvánom megebédelt (helyettem), addig én az ablakban szellőztem, és az járt a fejemben, hogy nem tudnék megszökni, mert nem férek ki rajta. Azon a napon semmi más nem érdekelt már, csak hogy túl legyek rajta. Hogy legyen vége a vég nélküli fájdalomnak, hogy ne fájjon soha többé. Nem érdekelt akkor már, hogy nemsokára láthatom a lányom, hogy általa végre egy család lehetünk. Csak azt vártam, hogy dél legyen.(akkorra ígérte a doki a lányomat). Szenvedtem, fájt látnom Istvánomat, hogy szenved azért, mert nem segíthet nekem.Pedig azzal, hogy ott volt, rengeteget segített. Az életemet mentette meg vele.

Aztán elmúlt a dél, az egy óra. A fájdalmak egybeértek, már nem egy könnyebb-egy nehezebb fájdalom volt, hanem nehéz és még  nehezebb. Aztán kettőkor, amikor már alig bírtam visszavánszorogni az ágyra, akkor gázt kaptam. Fájt akkor is, de mintha nem nekem fájna. Mintha valahonnan kívülről láttam volna magam, minket. István az ágyam szélére dőlt, pihent, fogtuk egymás kezét. Én pedig imádkoztam. Hogy megérkezzen Zita, hogy ne legyen semmi baja, hogy soha többé ne fájjon ennyire. És aztán már nem fájt. Elvették a gázt, nyomtunk vég nélkül, de akkor már nem fájt. Csak Istvánt hallottam. Csak az Ő hangját, az Ő kezét éreztem. Ahogy mondja,annyi érzéssel a hangjában: Már látom a fejét, a haját!!!

Aztán meglett. Sok minden kiesett nekem, legalább 10 perc. Nem tudtam, hogy annyi időre nem voltam magamnál. Csak végre rám rakták, és néztük, és emlékszem István könnyes szemére... és akkor is az járt az eszembe, hogy végre, nem fáj, végre együtt vagyunk...

Soha nem éreztem akkora fájdalmat. De akkora boldogságot sem. Pedig minden nap eszembe jut, hogy milyen jó is, hogy itt van velem, hogy szerethetem, ölelhetem,nézhetem. Máig megdobban a szívem, amikor este István hazaérkezik, és Zita APUKÁM felkiáltással a nyakába ugrik. Amikor aztán odahúznak, hogy együtt ölelkezzünk, hárman.

Most is nagyon boldog vagyok, csak már másképpen. És már régen rájöttem valamire. Hogy bármikor bevállalnám újra azt a fájdalmat Őértük. Mert Őértük megéri.

Ma reggel, mikor bemondták a tévében, hogy vigyázzunk magunkra, mert péntek 13-a van. Akkor István magához húzott, és szavak nélkül is tudtam, hogy nem a szerencsétlen napra gondol,hanem a Mi tizenharmadikánkra. Mert nekünk ez nagyon szerencsés szám. Mert 13-án, 13 óra fájdalom után megszületett a 13 betűs csodánk... Ma harmincnyolc hónapja... annyira furcsa...már ekkora....olyan nagylány már!!!

Származási hely: 2012. január 13.

38.

38 hónapja, azon a csütörtöki napon, szürke volt az ég, hideg szél fújt. Az elmondások szerint, ugyanis nekem nem ezek maradtak meg. Nem emlékszem,milyen idő volt, pedig amíg Istvánom megebédelt (helyettem), addig én az ablakban szellőztem, és az járt a fejemben, hogy nem tudnék megszökni, mert nem férek ki rajta. Azon a napon semmi más nem érdekelt már, csak hogy túl legyek rajta. Hogy legyen vége a vég nélküli fájdalomnak, hogy ne fájjon soha többé. Nem érdekelt akkor már, hogy nemsokára láthatom a lányom, hogy általa végre egy család lehetünk. Csak azt vártam, hogy dél legyen.(akkorra ígérte a doki a lányomat). Szenvedtem, fájt látnom Istvánomat, hogy szenved azért, mert nem segíthet nekem.Pedig azzal, hogy ott volt, rengeteget segített. Az életemet mentette meg vele.

Aztán elmúlt a dél, az egy óra. A fájdalmak egybeértek, már nem egy könnyebb-egy nehezebb fájdalom volt, hanem nehéz és még  nehezebb. Aztán kettőkor, amikor már alig bírtam visszavánszorogni az ágyra, akkor gázt kaptam. Fájt akkor is, de mintha nem nekem fájna. Mintha valahonnan kívülről láttam volna magam, minket. István az ágyam szélére dőlt, pihent, fogtuk egymás kezét. Én pedig imádkoztam. Hogy megérkezzen Zita, hogy ne legyen semmi baja, hogy soha többé ne fájjon ennyire. És aztán már nem fájt. Elvették a gázt, nyomtunk vég nélkül, de akkor már nem fájt. Csak Istvánt hallottam. Csak az Ő hangját, az Ő kezét éreztem. Ahogy mondja,annyi érzéssel a hangjában: Már látom a fejét, a haját!!!

Aztán meglett. Sok minden kiesett nekem, legalább 10 perc. Nem tudtam, hogy annyi időre nem voltam magamnál. Csak végre rám rakták, és néztük, és emlékszem István könnyes szemére... és akkor is az járt az eszembe, hogy végre, nem fáj, végre együtt vagyunk...

Soha nem éreztem akkora fájdalmat. De akkora boldogságot sem. Pedig minden nap eszembe jut, hogy milyen jó is, hogy itt van velem, hogy szerethetem, ölelhetem,nézhetem. Máig megdobban a szívem, amikor este István hazaérkezik, és Zita APUKÁM felkiáltással a nyakába ugrik. Amikor aztán odahúznak, hogy együtt ölelkezzünk, hárman.

Most is nagyon boldog vagyok, csak már másképpen. És már régen rájöttem valamire. Hogy bármikor bevállalnám újra azt a fájdalmat Őértük. Mert Őértük megéri.

Ma reggel, mikor bemondták a tévében, hogy vigyázzunk magunkra, mert péntek 13-a van. Akkor István magához húzott, és szavak nélkül is tudtam, hogy nem a szerencsétlen napra gondol,hanem a Mi tizenharmadikánkra. Mert nekünk ez nagyon szerencsés szám. Mert 13-án, 13 óra fájdalom után megszületett a 13 betűs csodánk... Ma harmincnyolc hónapja... annyira furcsa...már ekkora....olyan nagylány már!!!

Származási hely: 2012. január 13.

TündérZitáról

Nagyon nehéz úgy összeírni róla egy összefoglalót, hogy ne emeljek ki egy-egy éppen akkor meghatározó tulajdonságot. Ha itthon van, akkor a hisztisség és az aranyoscukiság között ingadozik.Meg hát amúgy sem tudnék róla egy normális postot írni, mert hát igen csak elfogult vagyok vele.

Ovi:

Imádja, alig várja, hogy mehessen. Persze ennek vannak akadályai, mégpedig az, hogy hamar összeszed mindenféle bacit. Múlt héten, keddtől csütörtökig járt, közben megállás nélkül Lucát emlegette. Vele játszottak a babasarokban, vele tornázott, mindent vele csinált. Csütörtök délután Lucc anyukája, Zsuzsa jelezte, hogy pénteken nekik doki, merthogy szólt az óvónéni, hogy taknyos-köhögős Luca. Már akkor sejtettem, hogy a nagy összebújásuknak meg lesz az eredménye. Csütörtök éjjelén már kétszer szólt Mancus, hogy folyik az orra. Úgyhogy a pénteket és a hétfőt itthon üdülte Zita, várva arra, hogy vagy elmúlik, vagy kijön rajta valami. Az orrát naponta kétszer-háromszor fújta, még az orrszívót sem vettük elő. Mézzel-citrommal-c vitaminnal-homeós golyókkal gyógyulgatott, néha-néha, főként alvás előtt kapott orrsprét is. Ma már elvittem oviba, mert nem találtam betegnek. Bár újfent előjött a köhögése, de ez ködös időben mindig előjön, nem tehet róla.

Amúgy az oviban jó kislány, játszik, alszik, eszik, imádják az óvónénik, a gyerekek. Mindenkivel jól kijön, nem verekszik, nem árulkodik, ha balhé van, akkor elmegy onnan. Szépen eljátszik egyedül is (úgy,ahogy itthon), szeret kirakózni, formabedobózni, főzni, autózni. A kezdő lánycsapat (Kata,Luca,Vanessza,Zita) még mindig megvan, sokkal többet vannak ők négyen együtt, mint az "újabb" lányokkal.

Mára már elérkeztünk oda is, hogy válogat, leginkább hajcsatokat és hajgumikat. Ugyanis apukája külön kérésére hajat növesztünk. Valamelyik nap úgy vittem be oviba, hogy hiszti volt a köbön, merthogy ÉN ELRAKTAM valahová a kockás-virágos karkötőjét. Egész úton végig ordított velem, már alig vártam, hogy bedobhassam az oviba. Erre leveszem róla a kabátot, és ott volt a kezén a karkötő. Könny letöröl, Zita kivirul, és "látod anya, megtaláltam" mondattal vígan bemasírozott a csoportba. Én még álltam kinn az öltözőben, tikkelt a fejem, rángatóztam az idegtől...no komment.

Ja, öltözni és pakolni nem és nem akar. A zoknit konkrétan még meg sem fogja, már üvölt, hogy nem sikerül,nem tudja. Hiába minden, nem akar öltözni és pakolni sem. Szétdobál másodpercek alatt mindent, de 3 óra alatt sem pakol össze. Már ott járok, hogy kidobálással fenyegetem, de az sem érdekli. Úgyhogy ötleteket szeretettel elfogadok :)

Mára ennyi, legközelebb az itthoni Tündér(hiszti)Zitáról szól a bejegyzés :)

TündérZitáról

Nagyon nehéz úgy összeírni róla egy összefoglalót, hogy ne emeljek ki egy-egy éppen akkor meghatározó tulajdonságot. Ha itthon van, akkor a hisztisség és az aranyoscukiság között ingadozik.Meg hát amúgy sem tudnék róla egy normális postot írni, mert hát igen csak elfogult vagyok vele.
Ovi:
Imádja, alig várja, hogy mehessen. Persze ennek vannak akadályai, mégpedig az, hogy hamar összeszed mindenféle bacit. Múlt héten, keddtől csütörtökig járt, közben megállás nélkül Lucát emlegette. Vele játszottak a babasarokban, vele tornázott, mindent vele csinált. Csütörtök délután Lucc anyukája, Zsuzsa jelezte, hogy pénteken nekik doki, merthogy szólt az óvónéni, hogy taknyos-köhögős Luca. Már akkor sejtettem, hogy a nagy összebújásuknak meg lesz az eredménye. Csütörtök éjjelén már kétszer szólt Mancus, hogy folyik az orra. Úgyhogy a pénteket és a hétfőt itthon üdülte Zita, várva arra, hogy vagy elmúlik, vagy kijön rajta valami. Az orrát naponta kétszer-háromszor fújta, még az orrszívót sem vettük elő. Mézzel-citrommal-c vitaminnal-homeós golyókkal gyógyulgatott, néha-néha, főként alvás előtt kapott orrsprét is. Ma már elvittem oviba, mert nem találtam betegnek. Bár újfent előjött a köhögése, de ez ködös időben mindig előjön, nem tehet róla.
Amúgy az oviban jó kislány, játszik, alszik, eszik, imádják az óvónénik, a gyerekek. Mindenkivel jól kijön, nem verekszik, nem árulkodik, ha balhé van, akkor elmegy onnan. Szépen eljátszik egyedül is (úgy,ahogy itthon), szeret kirakózni, formabedobózni, főzni, autózni. A kezdő lánycsapat (Kata,Luca,Vanessza,Zita) még mindig megvan, sokkal többet vannak ők négyen együtt, mint az "újabb" lányokkal.
Mára már elérkeztünk oda is, hogy válogat, leginkább hajcsatokat és hajgumikat. Ugyanis apukája külön kérésére hajat növesztünk. Valamelyik nap úgy vittem be oviba, hogy hiszti volt a köbön, merthogy ÉN ELRAKTAM valahová a kockás-virágos karkötőjét. Egész úton végig ordított velem, már alig vártam, hogy bedobhassam az oviba. Erre leveszem róla a kabátot, és ott volt a kezén a karkötő. Könny letöröl, Zita kivirul, és "látod anya, megtaláltam" mondattal vígan bemasírozott a csoportba. Én még álltam kinn az öltözőben, tikkelt a fejem, rángatóztam az idegtől...no komment.
Ja, öltözni és pakolni nem és nem akar. A zoknit konkrétan még meg sem fogja, már üvölt, hogy nem sikerül,nem tudja. Hiába minden, nem akar öltözni és pakolni sem. Szétdobál másodpercek alatt mindent, de 3 óra alatt sem pakol össze. Már ott járok, hogy kidobálással fenyegetem, de az sem érdekli. Úgyhogy ötleteket szeretettel elfogadok :)
Mára ennyi, legközelebb az itthoni Tündér(hiszti)Zitáról szól a bejegyzés :)

Frász

A mai nap is úgy indult, mint a többi ovis. Ébredés, reggeli, készülődés, elindulás. Röpke bevásárlás után 9 óra körül már itthon is voltam. Gyors reggeli kávét benyomtam, majd röpke órácskát Norbiztam gyanútlanul. Ekkor csörgött a telefonom. Nincs is ebben semmi baj, minden nap ezerszer csörög. Csak akkor izzadtam le ezerrel,amikor elolvastam a hívót: Andi óvónéni. Hirtelen elkezdtem reszketni, minden lepergett a szemem előtt pár perc alatt. Mert ma volt először tornaórájuk (nagyon várta már, hogy felvehesse végre a szép kék tornaruháját, a fekete-pink strasszos tornacipővel), aztán ki tudja,mi mindenről eshet le, vagy ellökik. Na szó mi szó, mire felvettem a telefont, beleszólni is alig tudtam. Aztán Andinénink azzal kezdte, hogy nyugodjak meg, semmi baj nincsen. (Ekkor már a sírás kerülgetett)Aztán folytatta. Hogy tudja, hogy Istvánom HTG szerelő, és az anyukájának rossz a mosógépe meg a tűzhelye, és hogy meg tudná-e csinálni. Gyerekek, ekkora kő is ritkán esik le a szívemről. Zitával semmi gond, készülnek kifelé sétálni, jól van. Mondtam neki, hogy mennyire bepánikoltam, hogy hirtelen minden szörnyűség lejátszódott a fejemben. Mondta Andi is, hogy biztos volt benne, hogy megijedek (ismernek,na), de sajnos nem tudja letiltani a számkijelzést,mert még új. Úgyhogy hála a jó Istennek, semmi komoly baj nincs, Istvánom is kimegy megjavítani a károsultat, én pedig a háttérben hallhattam csibém hangját is. Ezzel már kibírom délutánig :)
Most pedig megyek, és féltékennyé teszem Norbit Rékával :)

2012.01.02.

Eltelt a tavalyi év,egy szempillantás alatt. Voltak benne rosszak, főleg az év utolsó pár napjában, de a túlsúlyban a boldog,kacagásos napok voltak.
Változom.
Muszáj.
Nem voltam Zitának jó anyja, és nem voltam Istvánnak jó párja. Kevés volt a türelmem, a kedvem, a hitem. Erre viszonylag hamar rájöttem, de úgy igazán az év vége felé tudtam változni. Addig a fejemben próbáltam rendet tenni. Most már kevesebbet hisztizek, több a türelmem. Egy valami maradt. A szeretetem. Mert Őket ugyan úgy szeretem,mint eddig. Őértük fogok tudni megváltozni,azt hiszem. Nem, nem az év vége és a fogadkozások hozták ki ezt belőlem. Hanem az, hogy nem bírtam már tükörbe nézni, hogy már saját magamat utáltam. De most más lesz. Hiszem. Tudom. Bízok benne.
Az idei évvel valami majd megváltozik. Munkába állok, megpróbálok újra teljes értékű keresőképes tagja lenni a párosunknak. Nagyon hamar eltelt a 3 év, amíg itthon voltam, csak anyaként. És bár tudjuk azt, hogy ez a legnehezebb meló, most azért én mégis félek egy kicsit. Mert tudom, hogy nehéz lesz. Munka mellett megcsinálni mindent, amit eddig háztartásbeliként. De hiszek benne, hogy nekem is sikerülni fog, mint annyi más anyának előttem.
Visszagondolva 2011-re, csak a gyorsaság jut eszembe. Tavaly ilyenkor még azt terveztük, hogy hozzákezdünk a házunkhoz, hogy mi mindent kell megvenni hozzá. István félt a pénzhiánytól, én pedig az ovikezdéstől. Ő vigasztalt engem, én pedig őt. Nehéz évünk volt anyagi értelemben is. Nem volt hetes nyaralás, nem volt sok wellness hétvégénk. Viszont főttünk rengeteget a napon, erősödtünk tégla- és cseréppakolás közben, logisztikáztunk és dolgoztunk rengeteget. Aztán végre sikerült, a ház felett szép új tetőnk van, a Zita szobája is kész a hozzátoldással. Sőt, megvannak az ablakaink is, egyik-másik már a helyén, a többi még a házban vár a sorára. Gyűjtögettünk, lemondtunk dolgokról, sokkal több mindenről,mint ahogy szerettünk volna. De kárunkra nem vált. Hiszem azt, hogy ha még nehezebb is lesz az idei évünk, azért mi már edződtünk hozzá. Megtanultuk a lemondást, hogy a végén csak nyerhessünk.
Zita rengeteget változott az évben. Kétségkívül az egyik legnehezebb évünk volt együtt. A hiszti miatt. Tudom, hogy nagyon sokban én is hibás voltam, tolerancia,türelem terén, de megtanultam végre. És nem mondom azt, hogy az idei év majd jobb lesz, könnyebb lesz vele. Csak azt tudom, hogy még szebb,csodálatosabb lesz.Vele, velük. A családommal.
Vannak barátaim, elmentek azok,akik nem kellettek, kaptam viszont új csapatot,akikkel bár személyesen még sosem találkoztam,, de sok a közös bennünk. Ugyanúgy anyák, társak, feleségek.Ugyanúgy küzdenek és élnek, mint én. Ugyanúgy szükségük van barátra, figyelemre, szeretetre, mint nekem. Vagytok ti, itt a blogban, és a közösségi oldalon is.És az életben is. Gyógypedeztek velem, amikor nem tudok valamit, vagy kiakadok valamin. Biztattok és dicsértek, még akkor is,amikor nem szolgálok rá. De azért köszönöm! Bízom benne, hogy az új év mindannyiótoknak csak jót hoz, teljesülnek végre a régi és az új vágyak, álmos. Sokak csak az élethez kértek segítséget, sokan magát az életet várják. Remélem, mihamarabb bekopogtat mindenkihez a gólya, a szerencse, a boldogság. Énhozzám már bekopogtatott régebben, csak még most lett szemem, hogy ezt észrevegyem. De vigyázok rá, óvom és félem a kincsemet,a családomat!

Békés, boldog új évet kívánok minden egyes idelátogató barátomnak!

Származási hely: 2012.Karácsony

Összesítés

Annyi mindenről szerettem volna már írni, hogy fejben sem bírtam tartani. Tudjátok,mindig azt hittem, hogy amikor Zita ovis lesz, én meg itthoni sparheltsárkány, akkor majd több időm lesz blogolni, végre belevethetném magam a szerkesztés tudományába, hogy végre tanulhatok. Aztán rádöbbentem az idők során, hogy ez nem teljesen így van. Mert most végre van időm, meg mégsincs. Mert sajnálok leülni ide napközben, mert épp főzök, vagy takarítok, vagy végre egyre többet maszekolok. Aztán este már nincs kedvem semmihez. Mindig megígértetem magammal, hogy most aztán tényleg, aztán mégsem.
Az elmúlt hetekben , főleg a legelején, igencsak magamba voltam süllyedve. Nem tudom, mi imatt, valahogy minden összejött. István állandóan dolgozik, semmi ideje nem volt ránk, rám. És a legjobban azt sajnáltam, hogy együtt semmi időt nem töltünk. Komolyan mondom, lelki szemeim előtt megjelent egy garzon, ahol ketten sírunk Mancikával apa után. Aztán persze megembereltem magam és a sarkamra álltam. Vagyis együtt álltunk a sarkunkra. Megerősítettük szövetségünket, több időt töltünk kettesben, hármasban. Mancika is egyre többet hív együtt minket játszani, nem csak engem vagy apát. Végre, egyenesbe jöttünk. Hosszú menet volt, de elmondhatom, hogy megerősödve kerülünk ki az érzelmi hullámvölgyből.
Erre tesszük fel a koronát szilveszterkor, amikor is életemben először hagyom, hogy anyós altassa el kisdedünket, és Ő is felügyelje végig az álmait. Addig mi barátokkal Jósvafőre megyünk, kikapcsolódni, bulizni, röhögni nagyokat, végigkóstolni finomságos borokat, társasjátékozni, majd jól kiröhögni magunkat rajta. Már sokszor hívtak minket, de még sosem tudtam ráadni a fejem, hogy egyedül, anyósékkal hagyjam a gyerekemet. Ok az nincs, hogy miért, csak ennyi: Ő az enyém,és kész. Kicsit azért még félek, hogy mi lesz, ha beteg lesz vagy nem tud elaludni, de Andikám azt mondta, majd elaltatja (leitatja) a nyugtalanságomat. Hát akkor nosza,rajta.
Közben karácsonyi hangulat nélkül készülődünk az ünnepekre. Tervezem a kaját, az ajándékokat. Mi ketten Istvánommal egy rég tervezett ajándékot vettünk magunknak: egy full Hd-s, 3D-s, internetes, Ledes csodamasinát. Mit is mondhatnék róla: én magam, aki a huszonegyedik század gyermeke vagyok (khm,khm), még én is meglepődök ezen a technikai újdonságon. Hihetetlen, hogy mit ki nem találnak már. Valahogy az a kép jelenik meg a szemem előtt, amikor Mancust már egy robot viszi egyetemre, repülve, én meg otthon gombnyomással főzök-dolgozok egyszerre. Remélem, nem látja kárát ennek a robbanásszerű fejlődésnek az ember...
Anyós amúgy fogorvoshoz jár, jobban mondva viszem. Végre megcsináltatja a fogait. Bár kicsit lehidaltunk, amikor a doki az alsó-felső rögzített protkóra hatszázezer forintot mondott... Na mindegy, még van időnk eldönteni, addig még sokat ki kell húzgálni-tatarozni. Aztán történt velem is tegnap még valami. Miközben azt tervezgettem melózás közben, hogy vajon mivel is lepjem még meg Istvánomat, na addig ez az ügy is megoldódott. A vendégemnél, egy mákos sütibe harapva, a jobb kettes metszőfogamból letört egy szép darab. Pedig nem volt rossz, nincsen egy rossz fogam sem. Az mondjuk igaz, hogy öt éve lett betömve, de azért ez már mégsem járja! Jogos első felindultságomban először is elbőgtem magam, aztán Istvánnak telefonon szintén elbőgtem a bánatom. Utána Istvánom kedvenc dokiját is felhívtam, aki megesett szívvel még bepasszírozott nekem egy péntek nyolcas vizitet. Most már csak abban reménykedhetek, hogy be is tudja tömni, nem kell csorba-csíkként végigünnepelnem a karácsonyt. Az újévről inkább nem is beszélek, mert az tuti biztos, hogy így én nem megyek semerre. Mert oké, hogy van humorérzékem, de jobb szeretem, ha velem röhögnek, nem rajtam...
Úgyhogy ezek vannak mifelénk, meg a bárányfelhők.

Szép, boldog, nyugodt karácsonyt kívánok minden idelátogatónknak, az új évre pedig mindenkinek erőt, egészséget, boldogságot! Mindenkinek teljesüljön legalább egy álma!!!