Lefújtuk a vadászt...

Na az úúúúúgy volt, hogy január 20-án befeküdt a barátosném a kórházba. Aztán éjjel jött is az sms, hogy a rég várt Csodalány hipp-hopp,és megszületett :) Öröm és boldogság, komolyan mondom nektek gyerekek, én Zizi születésénél sem zokogtam így, mint mikor Zsanikámmal beszéltem másnap telefonon :) Aztán kedden babalátogattam, csodásak voltak mindketten. Aztán szépen lassan eltelt a hét. A vasárnapot hajmosó vásárlásával töltöttük, jelentem,megvan az üzletem legelső berendezése :D Aztán sikeresen lerobbantam a lábamról, volt, hogy csak annyi időre vertem magamba lelket, hogy a gyermekemért ellejtsek az oviba. (szerencsém van, átszerveztük a napunkat, reggelente apuka viszi csemetéjét, így napi egy oda-vissza úttal könnyebb nekünk) Megfáztam nagyon, és mivel a leggyengébb láncszem a szülés óta én vagyok, így ki is húztam vele jó sokáig. Istvánom valamelyik nap a vadászt is ki akarta hívni, hogy kilövessen,ne szenvedjek tovább :) Aztán természetesen átrágta magát a dolgon, és mertmivel szar lenne egyedülálló apának lennie, így maradhattam.Na meg jobban is szeret engem annál :) Úgyhogy mára már csak az orrom-arcom van szarul, konkrétan szerintem lerakódhatott benne valami betonszerű anyag,ami nem hajlandó sehogysenem távozni a drága szép szervezetemből. Pedig aztán küzdök érte ezerrel. Úgyhogy lassacskán újra felveszem a fonalat, már ha életben maradok :) (Ja, közben voltam dokibácsinál, kettőnél is, minden maradhat a helyén :) )