Megérzés

Csütörtöktől vasárnapig dolgoztunk a házunkon. Nem egyszer úgy indultunk el,hogy Zizzencs még aludt. Este hétnél hamarabb egyik nap sem értünk haza. Mérges voltam magamra, mert tudom, hogy már csak nagyon kevés az együtt töltött napjaink száma. De kellett csinálni, nincs mese. Ilyenkor nagyon sajnáltam, hogy már csak egy autónk van.Mikor több volt, akkor nem okozott gondot napközben is hazaszaladni, István akkor sem maradt autó nélkül. Na mindegy.
Vasárnap délután már alig vártam, hogy hazaérjünk. Hiányzott nagyon a kis csitri. Ekkor csörgött a telefon, hétfőn vinnem kellett Csabit újra Miskolcra a kórházba. Nem akartam elvállalni, Zitával akartam lenni, de nem tudta volna más bevinni, én meg nem tudok nemet mondani. Minden esetre eltökéltem, hogy Zitát is viszem. Amíg a vizsgálatokra várunk, addig mi játszóterezünk, parkozunk, vásárolunk.
Igazi csajos napot tartottunk mi ketten. Reggel 8-ra már benn voltunk. A Szinva-teraszon megkávéztunk (vagyis csak én, Zita gyümölcskoktélt ivott),és elterveztük, hogy mit csináljunk. Még mindig elámulok azon, hogy milyen jól el tudunk beszélgetni, hogy mennyire okos és intelligens. Például mikor a felszolgáló nénitől kértem a kávét, és Zitától megkérdeztem,mit inna, akkor ezt mondta: MIVEL ÉN NEM SZERETEM A KÁVÉT, INKÁBB VALAMI GYÜMÖLCSLEVET KÉREK. MILYEN VAN? A pincérnő is tátott szájjal hallgatta cserfeskét, amíg teljesen egyedül kiválasztotta az innivalóját.
Aztán felugrottunk a könyvelőmhöz, addig Mancuska rajzolgatott a magával hozott jegyzetfüzetébe. Utána pedig a Népkertben kötöttünk ki. Láttunk, és videóra vettünk egy mókust, aki éppen egy makkot gyömöszölt a szájában, és egészen közelről engedte csodálni magát. Aztán egy bunkó kutyás ürge sikeresen felzavarta a fára. Van két játszótér is, mindkettőt kipróbáltuk. A régi fajátszótéren hintáztunk meg csúszdáztunk, aztán megkerestük az új építésű modern játszóteret. Van pici játszóhát tűzhellyel, ahol isteni karalábés zöldborsót főzött nekem Zita:) Itt már többen voltak, kicsit félénk is volt a kisasszony, inkább egyedül játszott,vagy velem. Én pedig csak néztem, és magamban borongtam, hogy egy-két héten belül már nem nekem főzőcskézik majd. Kifáradva, jókedvűen és nyakig koszosan hamburgereztünk egyet, majd felvettük a kórházjárókat egy óra körül. Mancus addigra annyira elpilledt, hogy bejelentette a kocsiban, hogy Ő szundikálni fog.És tényleg, kettő másodperc múlva már olyan mélyen aludt, hogy hazaérve simán berakhattam az ágyába.
Ma pedig az oviba néztünk el délelőtt. Megismerkedtünk az óvónénikkel. Az egyik egy 28 év körüli vékony, halk hangú néni, Andi. A másik egy teltebb, idősebb, Ő pedig Mártika néni. Ő vidám, mosolygós, nagyon szimpatikus asszonyka. A dadusunk pedig Zita keresztapjának a rokona, Margó néni. Őt már régebbről ismerjük, aranyos nagyon. Szimpatikusak voltak nekem, leguggolva beszéltek Zitával, elvitték jelet választani. Pillangó lett. Aztán mondták, hogy ma délutánra tervezték hozzánk a családlátogatást. Elmondtam, hogy nem lakunk még ott,így azt elnapoltuk. Kitöltöttem az étkezéses papírt, kaptam egy másikat a hozandó dolgokról is. Majd jött a jeges zuhany: holnap reggel kilencre várnak minket, kezdődik a beszoktatás! Mit mondjak, bepánikoltam. Zita örült nagyon, Ő már ott akart maradni játszani, de én azt hittem, több időnk van még.Tévedtem. Talán jobb is így. Úgyhogy holnap kilenctől tizenegyig megyünk, mindketten ovisok leszünk:)

Bogács

Pénteken négy óra után tudtunk elindulni, Istvánom addig dolgozott. Mancust pedig direkt nem altattam el, hogy az autóban majd aludjon. Természetesen nem aludt egy szemet sem, várta a strandot. Úgy volt, hogy már nem megyünk fürdeni, de aztán változott a terv. Fél kilenctől éjfélig éjszakai fürdőzés volt, így mi is mentünk. Mancuska nagyon jól érezte magát, egy kis balesettől eltekintve. Ugyanis a medencében a lépcsőn szoktuk a karúszót ráadni, de Ő annyira izgatott volt, hogy elfeledkezett magáról, és nagy gyors léptekkel belement a vízbe. Elsüllyedt. István mellette állt, rögtön ki is kapta a vízből. Picit köhögött, de annyi is volt, már ment is vissza:) Nem egy ijedős fajta:)
Tizenegy óráig voltunk, szerencsére kevesen voltak, így jókat tudtunk ugrálni, dobáltuk egymást a vízbe, Mancus nagyokat búvárkodott. Még énekeltünk is:) Aztán elindultunk vissza a házhoz, Mancus ekkor már meitai-ban, mert fáradt volt. A háznál még nyüszögött, nem találta a helyét, haza akart menni,de aztán hamar elaludt. Mi pedig kártyacsatáztunk, röhögtünk, és fincsi feketeáfonyás koktélt szopogattunk:)
Szombaton is fürödtünk, jó sokat. Az idő jó volt, ez pedig azt hozta magával, hogy rengetegen voltak. Tanultam az előző esti nyűglődésből, így ebéd után elvonultunk a strand egy nyugisabb szegletébe, és Mancit az apukájával együtt álomföldre varázsoltuk. Aztán én addig pancsiztam, amíg Ők aludtak:) Este nem kellett sokáig altatni Zitát sem, mivel sokat rohant, bringázott, nagyon elfáradt. Apa is, így Ők ketten hamarabb elaludtak:) De azért előtte még egy jó nagyot Aktivitiztünk. Isteni volt, rég röhögtem ilyen jót. Bár azt megfogadtam, hogy legközelebb csapattagnak kevésbé illuminált társat választok:) De mindent összevetve nagyon jó volt.
Vasárnap imét fürödtünk, majd mi hamarabb elindultunk hazafelé, hogy Zitacica aludhasson egyet a kocsiban. Még ki sem értünk Bogácsról, de már horpasztott.
Rövid pihenés volt, nagyon kényelmetlen ággyal. Viszont nagyon jól esett. Főleg, ha arra gondolok, hogy szerdától csináljuk a tetőt... Remélem, jó időnk lesz, sok segítséggel:) Akkor vasárnapra szép új tető figyel a házunkon:)

Mi vár ránk hétvégén?

Barátok. Gyerekek. Oltári nagy röhögések. Pancsolás. Sütögetés. Jóízű beszélgetések. Világmegváltás. Ezerízű Sangria, jégbe hűtött eperkoktél. Éjszakába-hajnalba nyúló nagy kártyacsaták. Vagy éppen társasjátékozás, felnőtteknek való. Ágyba ájult,elfáradt gyermek. Bogács. Már alig várom...
Az utolsó "nyaralásunk" az ovi előtt.
Köszönöm a sok hozzászólást az előző nyavalygásomhoz. Sokat segített. Legalább tudom, hogy mindenki átesik ezen. Még azok is, akik nem az első gyermeküket engedik ki a kezük közül. Sokat fogok oda visszajárni, töltekezni belőletek!

Egy hónap...

Ha vársz valamit, akkor nagyon-nagyon lassan telik az idő. Ha nem várod, nem foglalkozol vele, akkor teljesen mindegy, mennyi idő múlva lesz. De ha félsz valamitől, akkor nagyon hamar eltelik. Most két tűz között vagyunk. Zita számolgatja a napokat. Én rettegek tőle. Ő mindig mondogatja: SOKÁRA LESZ MÉG SEPTEMBER. Én szerintem nagyon hamar itt lesz.
Ma összebújva, egymást ölelve néztünk mesét. És el sem tudom képzelni, hogy egy hónap múlva ez már nem így lesz. Tudom, hogy ez a dolgok rendje. Én is megbarátkozom majd vele. De most még jól esik nyavalyogni, félni. Ez még az én időm. Még egy hónapig az én icipici kislányom lesz. Én adok puszit a bibijére, amit nekem mutat meg először. Én szárítom fel a könnyeit, és én nevetek vele először egy jól sikerült poénján. Én vagyok vele reggeltől- estig. A déli alvásához én rimánkodom ágyba, nekem csicsergi el ébredés után az álmait. Én adok neki kakaót, én vágom fel hat darabra az almáját. Nekem hozza a könyvet olvasni, én szorulok be vele a kis házikójába játszani. Én ugrálok vele kifulladásig a trambulinon, és én rohanok utána égnek meredő hajjal, amikor a dombról bringázik le. Igaz, én kapok idegsokkot a hisztijétől és a vég nélküli nyávogásától is. Bevallom, olyankor alig várom már, hogy ovis legyen. De ez olyan kevésszer van! (Majd juttassátok eszembe a következő hisztikor is)
Félek, és várom is. Nem tudom, hogyan lesz. Ismeretlen vidékre tévedtünk. Nem tudom, mit kell venni neki, mit kell vinni, milyen ruhát és cipőt adjak rá bentre. Fogják tudni az oviban, hogy a gyermekem csak 6 darabban fogyasztja az almát? Hogy nem kell meghámozni neki? Hogy nagyvécézéskor fogni kell a kezét, mert szenvedni szokott? Hogy elalváskor jóéjt puszit kell adni neki? Hogy a takarót keresztben kell rárakni, mert hosszában rögtön lerúgja? Hogy ha valamit nem tud, akkor csak dicsérni és biztatni kell, és akkor szárnyakra kap? Hogy Ő az én egyetlen drága kincsem, és nagyon-nagyon kell rá vigyázni??????

Körbevezetlek titeket az otthonunkban

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem kell sok időnek el kell telnie, hogy egy házat vagy lakást úgy igazán az otthonomnak tekintsek. Amiben most lakunk itt Kazán, azt 10 éve építettük. Természetesen ez sem ment akkoriban simán, Istvánomat elvitték közben katonának, miegymás. De készen lett kis túlzással, aztán beköltöztünk. Emlékszem, a legtöbbet a konyhánkra vártunk. Szóltunk tavasz elején a srácnak, hogy lassan készítheti. Nem kell sietnie, ráér 2 hónap múlva is. Karácsony előtt, miután többedszerre is leordítottam a fejét, akkorra készült el, akkor még szigorúan ajtók nélkül... no komment. Ráadásul nem is teljesen olyan lett, amilyet én akartam, de azt mondta az asztalos srác, hogy az úgy nem jó meg nem divat. Ráhagytam. (Na majd most:))

Mikor beköltöztük, akkor a kisszobát és a fürdőt tudtuk használni. Se pénzünk, se időnk nem volt egy ekkora házat berendezni. Találkozni is keveset találkoztunk, lévén hogy mindketten reggeltől-estig gályáztunk. Aztán csak sikerült a konyha, ami mellé egy ősrégi asztalt kaptunk, meg anyósék kanapéját. Az asztalhoz vettünk 4 akciós széket, véletlenül sem egy normális ebédlő legyen. Most már azért az is szép lett.
De a lényeg, 10 év után talán most merem azt állítani, hogy otthonunk van. Még mindig híja van sok mindennek, de már nem érdekel. Ide én már nem veszek semmit.
Hétvégén nagy átrendezésben voltunk, régóta szerettem volna a cipős szekrényről eltávolítani a tévét. Októberben még arról volt szó, hogy karácsonyra meglepjük magunkat egy ilyennel, de aztán inkább házat vettünk... Talán majd most karácsonyra sikerül. Addig viszont gyártottunk egy polcocskát ketten :)
Kis aranyos, bár a falat teljesen át kellett fúrni, hogy a hetvennéhány kilós tévét elbírja, de most már aranyos lett. Végre a gyermekem sem bámulja három centiről az aktuális kedvenc reklámját, mert most már magasan van. Még a cipőst szeretném elrakni onnan, de most nem megy, hogy gyártassunk egyet. Addig meg már jó így, amíg nem költözünk.
A mi szobánkban
 
is felszedtem végre a macimintás szőnyeget, amit kisúrolva aztán (mivel most végképp nem telik másra) leraktam a Manciszobába.
 
Nem a legszuperebb így, de Zitának tetszik, és ez a lényeg. Sajnos már erre a házra nem fogunk költeni. Így hát csak próbálom a jelenlegi helyzetet kihasználni. Még tervezem, hogy felrakok Mancusnak egy függőágyat, de még nincs kiötölve, hogy hová. A mi szobánkban egy tisztasági festés lesz még, meg talán sikerül a macis dekort is lecserélni. A nappali
 
festéséről sikerült magam lebeszélni, arra a kis időre már minek címszóval... Még az akvárium alá
szeretnék egy szép szekrényt, de azt sem már ide vesszük meg.Ha meg sikerül, akkor a konyhapult falába beépítjük a halacskáink kuckóját.Vagy épp egy ilyet gyártatnánk. Bár már ott tartanánk...

Pihentető vasárnap

Tegnap, miután fél Szlovákiát bejártuk a szakadó esőben tök feleslegesen, megkérdeztem párocskámat, hogy vajon mit is fogunk vasárnap csinálni. Hát pihenni - volt a villámgyors válasz.
Ehhez képest reggel kilencre már felszedtük a szőnyegeket, a hálónkból kipakoltam és odébbtoltuk a szekrényt, mert kiszedtem alóla a macimintás padlószőnyeget, átfúrtuk a falat és felraktuk a tévét a magunk készítette polcra, visszatoltuk és visszapakoltam a szekrényt, a padlószőnyeg már ázik, leportalanítottam és átmostam minden nippet. Ha valaki még egyszer azt mondja, hogy a vasárnap a pihenésé, azt pofán vágom - a porszívóval...

21 éve már...

Sok minden változott egy év alatt. De még mindig ugyanannyira hiányzik!
Szeretlek Apukám!