Gondolatok

Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy kiírjam-e magamból, vagy tartsam benn. Aztán valahogyan csak itt találtam magam. Történt pár dolog mostanában, amivel valahogy átértékeltem-átértékeltük az életünket.
Pár hete rettentő rosszat álmodtam. Annyira valóságos és hihető volt, hogy egész nap azon gondolkodtam. Aztán, amikor Istvánom hazajött munkából, rá is kérdeztem az engem birizgáló kérdésekre.( Előzményként annyi, hogy apukám legkisebb öccse, Zoli, egyedül neveli, vagyis nagyszüleimmel együtt Noelt, aki most lesz 3 éves.) Megkérdeztem a párom, hogy ha netalántán (de úgysem lesz ilyen!!!) valami baj lenne a bátyámmal, akkor magunkhoz vennénk-e Noelt. Természetesen először roppant érdekesen nézett rám, hogy mi bajom is van, de miután elmagyaráztam, igent mondott. Lenyugodtam teljesen. Aztán 2 hete, Zolival hoztuk el a maradék cserepet Miskolcról. Beszélgettünk a kocsiban mindenféléről. Hetek óta látom rajta, hogy bántja valami, úgyhogy mindenáron meg próbáltam kiszedni belőle. Aztán,amikor megálltunk egy benzinkúton kávézni, végre kitört belőle. Fél. Retteg attól, hogy mi lesz, hogy milyen nehéz egy gyerekkel egyedül, hogy mamiék is hiába segítenek rengeteget, azért már nem fiatalok, ráadásul nehéz is együtt élni velük súrlódás nélkül. Próbáltam ötleteket adni, amiket meg is fogadott, illetve támogatom majd mindenben. Aztán egyszer csak megölelt és megkérdezte könnybe lábadt szemekkel, hogy ha vele lenne valami, akkor magunkhoz vennénk-e Noelt. Természetesen igen volt a válasz,majd jót bőgtünk egymás vállán. Viszont megnyugodtunk mindketten, nagyon jól esett. Arra pedig már igazán csak nevetni tudtam, miután elmondtam, hogy mire jutottunk pár nappal előtte, hogy leboszorkányozott. Lehet, hogy tényleg igaza van???
Aztán van még valami. Istvánom unokatestvéréről van szó.Elváltak pár hónapja a feleségétől, de lakáshiány miatt még együtt élnek. Itt laknak tőlünk pár utcányira. Itt volt velünk a disznóvágáson, jókat röhögtünk szokás szerint.  Húsvét hétfőn, mikor Tokajban voltunk, csörgött Istvánom telefonja. Marika hívta, hogy otthon vagyunk-e. Elmondtuk, hogy nem, úgyhogy nem is zavart tovább. Biztosak voltunk benne, hogy akart volna valahova menni, úgyhogy kocsi kellett volna neki sofőrrel.(szokás szerint...) Aztán nem is foglalkoztunk vele. Másnap, kedden délelőtt anyós jött be, hogy az egyik falubeli érdeklődött Csabiról, hogy tényleg kórházban van-e. Nem tudtunk semmit. Elkezdtem telefonálgatni. Marika és Csaba nem vette fel a telefont, a barcikai kórházba nem vittek be senkit előző nap,  Csabi tesója meg szintén nem tud semmit. Estefelé járt már az idő,amikor Marika, Csabi exe felhívott. Csabi rosszul lett hétfőn, lezsibbadt a lába, fájt a feje, őt kellett volna akkor bevinnünk a kórházba, azért hívott minket. Aztán végül mentő vitte Miskolcra,a megyei stroke osztályra. Agyérelzáródása van.( Könyörgöm, mi a jó istenért minket hív először?????)
Szerdán látogatás, de ne menjünk, mert nem mindenkit engednek be. Magas a vérnyomása, fáj a feje nagyon. Térben és időben enyhén dekoncentrált, nehezen beszél, nehezen nyel. Csütörtökön délben csörög a telefonom. (szülinapomkor,emlékezetes) Csabi hív! Nehezen értem a beszédét, nagyon nehezen forog a nyelve. Azért hív, mert nemsokára viszik a műtőbe és el akart búcsúzni, meg hogy tudjunk róla. Beszélgettünk, mondta, hogy vigyek majd be neki fincsi húslevest (De ne sokat,mert nehezen tudok enni Henikém!) Beszélgettünk, próbáltam megnyugtatni, rettenetesen félt! Amikor lerakta, beszéltem Adriennel, a tesójával. Sürgős agyműtét, a kisagya ödémás, azonnal műteni kell, hogy ne legyen nagyobb baj. Egész délután rettegve lestük a telefont. Este hatkor vitték be a műtőbe. Tízkor hívott az ex, hogy kitolták a műtőből, sikerült, sőt pár percre magához tért és értelmesen beszélt.(Telefonon tájékoztatták őt a nővérek)Megkönnyebbültünk. Pénteken délelőtt jól volt, fájlalta a fejét, de értelmesen beszélt, emlékezett mindenre. Megkönnyebbülés! Délután benn voltak Adriennék. Akkor kezdett újra furcsán beszélni, vontatottan. Azonnal vitték a műtőbe, újra felnyitották. Életmentő beavatkozásként aposztrofálta a doki. Vér volt az agyán, azt kellett elvezetni. Az esti telefonáláskor elmondták, hogy kritikus az állapota, lélegeztető gépen van mert műtét közben összeomlott. Géppel lélegeztetik és mesterséges kómában van. Imádkozzunk érte. Szombaton délután már levették a gépről, felkeltették. Bólogat, megismer mindenkit, mozgatja kezét-lábát, egyszerű kérdésekre bólogatással válaszol. A mostani pár nap még kritikus, nem lehet tudni, mi lesz. Tegnap családilag felkerekedtünk,mert látni akartuk. Hát, nem kívánom senkinek. A magas, szőke, zöld szemű srác kopaszra borotvált fejjel, hatalmas kötéssel a fején fekszik. Mindenhonnan csövek és gépek lógnak belőle. Mivel nem tud nyelni, a tubus még a szájában van, azzal szívják le a felgyülemlett váladékot. A fejéből két cső, de reményre ad okot, hogy más csak a jobb oldali kis agya vérzik. Vérnyomása és szívverése erőteljes. Mikor sorra kerültem, ott volt mellette a tesója és az ex. (majd bővebben róla később..)Marika eljött az egyik kezétől, megfogtam.Meleg volt a keze, és mikor Adrienn mondta, hogy én vagyok ott,akkor megszorította. Beszéltem hozzá, mondtam, hogy várunk a húslevessel, de ne aggódjon, behozom. Erőteljesen szorította a kezem és bólintott egy kicsit. Adrienn felé volt fordulva, a szeme csukva volt, de bizonyos időközönként felnyitotta megnézni, hogy ott van-e a tesója. Mindkettőnknek erősen szorította a kezét. Minden szavunkat értette, megrázta egy kicsit a fejét mikor megkérdeztük, hogy fáj-e neki valami. Pár percig voltam ott, simogattam a kezét, Ő pedig erőteljesen szorította az enyémet. Mikor mondtam, hogy lassan megyek, akkor elengedte, de aztán hirtelen újra vasmarokkal szorított.Nem akart elengedni. Vártam még, majd újra mondtam, hogy megyek, mert Zita vár lenn. Meg hogy puszilja Őt. Megszorította a kezem, majd elengedett. Utána pedig integetett. Rettenetes volt látni azt az életerős, vidám fiút így. De reménykedünk. Mert csak ez maradt most nekünk. Sokat beszélgetünk Istvánnal, hogy milyen halandóak vagyunk. Hogy két hete még viccelődünk, aztán meg az intenzíven fekszel. Látom rajta, hogy Őt is megviseli. Hogy beszél majd a szülészdokimmal, aki Csabi orvosának a barátja. Csak tipródunk, mert tehetetlen ilyenkor az ember. Ráadásul Marikán sem lehet kiigazodni, mert egy jellemtelen nő. Eddig mindig csak ócsárolta Csabit, legszívesebben megfojtotta volna egy kanál vízben.Még szerdán is azt mondta nekem, hogy gyűlöli, meg milyen jó, hogy most csönd van otthon. Most meg látni azt, hogy sürög-forog körülötte. Simogatja a kezét, sugdos hozzá szépeket. Egyszerűen hányingert keltő az egész. De nem szólunk semmit, mert Marika tesója ott nővérke, sokat segített most, elkísérte Csabit a ct-kre, meg dokit is szerzett. Úgyhogy hagyjuk,csak nyelünk. Viszont mindenki tudja, hogy most csak kétszínűsködik. Tudjuk,miket pletykált róla a falu,amiket Marika terjesztett. Adriennel sokat beszélgettünk erről. Marika nagyszájú,feltűnősködő,parancsolgató. Mindennek elmondta Csabit, pedig aztán neki sem jobb a természete. Nem tudom, hogy hogyan lehet egy emberről ennyi rosszat mondani, aki a gyereke apja. Nem Csabit kellene néznie, hanem az ötéves lányát. De ő nem becsül senkit, neki senki sem lenne jó. Csak azt nem értjük,akkor most miért van ott minden nap, miért ragaszkodik hozzá, hogy őt is vigyük látogatáskor. Na mindegy.
Pont most hívott Adrienn, stabil az állapota Csabinak. A tubus még benn van, de tud valamilyen szinten kommunikálni, bólogatni. Nincs fájdalma,örült, hogy látja a tesóját. Megint hihetetlen erővel bír szorítani. Reménykedünk... még csak 35 éves...fiatal még nagyon mindehhez...