Az elmúlt hetekben , főleg a legelején, igencsak magamba voltam süllyedve. Nem tudom, mi imatt, valahogy minden összejött. István állandóan dolgozik, semmi ideje nem volt ránk, rám. És a legjobban azt sajnáltam, hogy együtt semmi időt nem töltünk. Komolyan mondom, lelki szemeim előtt megjelent egy garzon, ahol ketten sírunk Mancikával apa után. Aztán persze megembereltem magam és a sarkamra álltam. Vagyis együtt álltunk a sarkunkra. Megerősítettük szövetségünket, több időt töltünk kettesben, hármasban. Mancika is egyre többet hív együtt minket játszani, nem csak engem vagy apát. Végre, egyenesbe jöttünk. Hosszú menet volt, de elmondhatom, hogy megerősödve kerülünk ki az érzelmi hullámvölgyből.
Erre tesszük fel a koronát szilveszterkor, amikor is életemben először hagyom, hogy anyós altassa el kisdedünket, és Ő is felügyelje végig az álmait. Addig mi barátokkal Jósvafőre megyünk, kikapcsolódni, bulizni, röhögni nagyokat, végigkóstolni finomságos borokat, társasjátékozni, majd jól kiröhögni magunkat rajta. Már sokszor hívtak minket, de még sosem tudtam ráadni a fejem, hogy egyedül, anyósékkal hagyjam a gyerekemet. Ok az nincs, hogy miért, csak ennyi: Ő az enyém,és kész. Kicsit azért még félek, hogy mi lesz, ha beteg lesz vagy nem tud elaludni, de Andikám azt mondta, majd elaltatja (leitatja) a nyugtalanságomat. Hát akkor nosza,rajta.
Közben karácsonyi hangulat nélkül készülődünk az ünnepekre. Tervezem a kaját, az ajándékokat. Mi ketten Istvánommal egy rég tervezett ajándékot vettünk magunknak: egy full Hd-s, 3D-s, internetes, Ledes csodamasinát. Mit is mondhatnék róla: én magam, aki a huszonegyedik század gyermeke vagyok (khm,khm), még én is meglepődök ezen a technikai újdonságon. Hihetetlen, hogy mit ki nem találnak már. Valahogy az a kép jelenik meg a szemem előtt, amikor Mancust már egy robot viszi egyetemre, repülve, én meg otthon gombnyomással főzök-dolgozok egyszerre. Remélem, nem látja kárát ennek a robbanásszerű fejlődésnek az ember...
Anyós amúgy fogorvoshoz jár, jobban mondva viszem. Végre megcsináltatja a fogait. Bár kicsit lehidaltunk, amikor a doki az alsó-felső rögzített protkóra hatszázezer forintot mondott... Na mindegy, még van időnk eldönteni, addig még sokat ki kell húzgálni-tatarozni. Aztán történt velem is tegnap még valami. Miközben azt tervezgettem melózás közben, hogy vajon mivel is lepjem még meg Istvánomat, na addig ez az ügy is megoldódott. A vendégemnél, egy mákos sütibe harapva, a jobb kettes metszőfogamból letört egy szép darab. Pedig nem volt rossz, nincsen egy rossz fogam sem. Az mondjuk igaz, hogy öt éve lett betömve, de azért ez már mégsem járja! Jogos első felindultságomban először is elbőgtem magam, aztán Istvánnak telefonon szintén elbőgtem a bánatom. Utána Istvánom kedvenc dokiját is felhívtam, aki megesett szívvel még bepasszírozott nekem egy péntek nyolcas vizitet. Most már csak abban reménykedhetek, hogy be is tudja tömni, nem kell csorba-csíkként végigünnepelnem a karácsonyt. Az újévről inkább nem is beszélek, mert az tuti biztos, hogy így én nem megyek semerre. Mert oké, hogy van humorérzékem, de jobb szeretem, ha velem röhögnek, nem rajtam...
Úgyhogy ezek vannak mifelénk, meg a bárányfelhők.
Szép,
boldog, nyugodt karácsonyt kívánok minden idelátogatónknak, az új évre
pedig mindenkinek erőt, egészséget, boldogságot! Mindenkinek teljesüljön
legalább egy álma!!!
